2016. november 16., szerda

Eddig azt hitted vagy azt hazudtad magadnak, hogy nincs már mélyebb és sötétebb anyag mint az idő. Dehogy hitted, csak remélted, és már erősen akartad remélni hitet csináltál belőle, nagy és erős építményeket. Ez nincsen így, az időnél is van messzebb és sötétebb. Nem élsz már, de hisz ezt magad is jó ideje tudod, árnyék vagy, a határon állsz, de vársz, még vársz, nem akarod tudni hogy mire. Bármire várhatsz. Azért megkérdezed még néha nap magadtól, hogy minek bármire is nézni vagy akár gondolni, ha ott a bármi hiánya az ami említésre méltó. A bármi most arra kér, húzd meg magad, tégy úgy mintha nem lennél és tégy úgy mint ha a bármi sem lenne, felejts el mindent ami arra emlékeztet, hogy létezel, hogy valami vagy, hogy van benned élő és emberi. Árnyék idők jönnek, bármi áron. Évtizednyi semmit kér most a bármi tőled és te megteszed. Időben elmerülő árnyék vagy. Ezután most már mindig. Bevégeztetett.
Talán mindenkivel éppen ugyanúgy történik meg az amikor felismeri végül, hogy ő már régi. Nem öreg, nem vén, nem agg, hanem csak régi. És a baj mindig abból van, hogy ezt nem mindenki látja, hogy ő már az, régi, és ezt csak ő maga, az ember érzi egyre erősebben, bár biztos nem lehet benne soha, mint ahogy soha semmiben nem lehet biztosnak lenni. Ez elég nagy egyedülség. Mert amíg nincsen és nem lehet ebben semmi bizonyosság úgy kell lenni, úgy kell réginek lenni, hogy mások azt ne vegyék észre. Réginek lenni szégyen, de szükségszerűség is. Régiesek a szokásaim, a mondataim, régiesen fújom a cigarettafüstöt, régiesen matat a kezem a zsebben, a nálamnál is régebbi lakások előtt, hogy nyissam az ajtót, régiesen fogalmazok a régieknek. Hogy haza jussak. Régi a haza is. Úgy volt, hogy mindig haza kell és haza lehet jutni. Az ajtó is régi, soha nem cseréltem ki, nem éreztem szükségét. Az ajtó az csak ajtó, csak egy kurva ajtó. Átmenet. Átmeneti dolgokat meg minek cicomázni? Az élet is átmenet, még ha nem is láttam soha az ajtaját. Abban sem lehetek bizonyos, hogy amikor belépek azon a régi ajtón, amin eddig már ezerszer- vagy még annál is többször - hogy hazaértem. És számtalan olyan hely létezik a világon, ahova már addig számtalanszor haza mentünk, aztán már többé soha nem tudtunk.
Mint most is. Mert a helyek is régiek lesznek idővel, de nem mindenki veszi észre. Úgy viselkedek, hogy ne lehessen észrevenni rajtam a régiséget. Mert az ember kívűli világ soha nem érezheti ugyanazt, még csak a közelét sem a réginek. A régi csak önmagát tudja érezni. Ilyenkor az ember elszomorodik, hirtelen nagyon egyedül lesz, és várja az időt, hogy körülötte is minden majd régi lesz, helyre áll a rend, 
tisztázódnak  a viszonyrendszerek, ráidomul a régi és ez a sok régi dolog nekilát az elmúlásnak.
És elmondanám, de nem tudom, milyen erő taszít hozzá, e vágy a semmivel rokon, én már százszor is elátkoznám.


2016. november 9., szerda


Üres vagyok. Túl sok dolog történt velem. Túl sok nagy dolog történt velem. És csomó dolog pedig nem történt. Ami nem történik azzal nincs sok baj, az csak úgy van és ott van ahol lennie kell, tudja saját idejét és helyét, az időn kívüli senki földjén van, úgy hogy nincsen. A világ nem látható kulisszái között pihen mindennél nagyobb időkön át, néha kattan egyet, hol sóhajt, de csak pihen. Ezért eshetik meg az, hogy a világ dolgai közül mindig e meg nem történtek a legszebbek. De ami történik annak útja van, helyet keres magának, járatokat váj a jelenbe. A jelen én vagyok, momentán üres, de még jelen, nincs már jelentésem, nincs már érvényességem, és ami a legfontosabb nincsen jövőm sem. Itt időz bennem a sok megtörtént, a sok nagy. Járatokat vág belém, attól vagyok ilyen üres, kell a hely, az ürességbe költözik bele aztán az idő és az emlékezet. Az idő és az emlékezet az végső soron semmi, szerves üresség, azzal vagyok kipárnázva. Az engem kiöltő üresség figyelmeztet olyan esetekben amikor azt gondolom, hogy ez vagy az vagyok, hogy ennek és annak kell lennie, hogy semmi se vagyok, és semminek nem kell történnie. Hálás vagyok ezért neki. A megtörtént dolgok mindig visszavágynak oda, arra a helyre amikor még nem történtek meg, vágynak vissza az ősállapotba amikor ők még nem voltak, csak kattantak, pihentek.

Túl sokat gondoltam, túl sokat néztem, túl sokat néztem a távolba, az elérhetetlenbe, túl sokat szédített a mélység, és túl sokat szaggatott a kicsinység, túl sokat féltem és túl sokat éltem. Túl sokat fürödtem az értelmetlenül hömpölygő akarattalan időben. Túl sokat néztem jelentés nélküli szemekbe, és hát mert nagyon akartam, ott jelentést láttam. Túl sokat voltam fáradt és túl sokat álmodtam. Túl sokat meséltem az álmaimról.
Túl sokat meséltem az álmaimról az álmaimban. Túl sokat hittem ahhoz, hogy ne tudjak hinni. Túl sok volt minden. Túl sokáig voltam.

A bennem lakó üresség honvágya ez régi önmagához. Jobb gazdatestet nem is találhatott volna. Szeret engem a semmi, tán meg sem érdemlem.

2016. november 4., péntek

Itt valahogy minden úgy van maradva, úgy maradok hát én is. Úgy van maradva a kint és a bent. Úgy maradt az ország, és benne a mindent felzabáló kórság, úgy maradtak a karba tett kezek, a káromkodások, a semmibe nézések, elmosolyodások. Úgy marad a hajtincsen babráló napfény, úgy marad az árnyék, úgy marad a vetett ágy és a vetetlen, és úgy maradt a majdnem semmiért bolondulás. Úgy maradt a korláton a rozsda és úgy maradtak a metrószerelvény ablakán felvillanó arcok, úgy maradtak a könyvlapok és a képek. Úgy maradt a változás, úgy maradtak a hangok, úgy maradt a tarthatatlan és pont úgy az ami  tartható, úgy maradt az álmatlanság és az ágy alá gurult altató, úgy maradt a légy a pókhálóban, a maszat az abroszon. Úgy maradt az is amit nem lehetett maradásra bírni, úgy maradt minden ami menni készült, úgy maradt ami sosem volt itt és úgy maradt minden egyes délutánunk. Úgy maradt az élet, meg úgy a halál is. És ezekbe az úgy maradt időkben amiben mi mindössze rövid átmenet vagyunk puhán ringatózik mindaz amire sosem volt szavunk.

2016. október 26., szerda

Milyen élesen tudnak fájni az esti neszek, amelyeknek nem tudni irányát, hogy honnan érkeznek és hova mennek, tartoznak-e valamihez, valakihez, mikor a áttetsző falakhoz odacsapódnak és nem kérdeznek, nem válaszolnak, csak vannak, és arra várnak, hogy valaki befogja őket. Az elmém lepkeháló, kis testeket fogdosok össze, és álmaim jajvirágos tájain megreptetem őket kivilágos virradatig. Hogy csak papírlapnyi távolságra lenni - ilyen gyermeteg módon, sárgás fényű kisszobákban - a valamitől és nem gondolni semmire, vagyis arra, hogy sok papírlap az már világnyi távolság lehet, ami a feketéllő estében már magának is a sokszorosa. És milyen élesen tudnak fájni az esti csendek, a papírlap vékonyságú hiányaim, a gazdátlan ürességeim, a hiábavalóság felismerése. És milyen élesen tud fájni a semmi, a semmi, ami még árnyékot vet, de hűst nem ad.

2016. október 23., vasárnap

A szív érkezési oldalán van egy váróterem, szinte már csak én járok oda, ott várok -  padra lehajtva fejem - sosem volt vonatokat. Indulnék bele álmaiba, én volnék ott a hiba, szívállomáson a káosz az úr, nincs érvényes jegyem, csak magamig megyek én az örök retúr.

2016. október 22., szombat

Minek a halál? És minek az élet? És minek a köztes? Meg a köztes lévő összes nem bizonyítható hiány. Amikor kileng a mutató és lassan a pirosba ér, és mutatja mennyi szomorúság elfér egy panelház negyedik emeletén. És mutatják magukat a tárgyak, az önmagukért valók, az égről bolyhos felhők integetnek és csak hozzák az alkoholt.

2016. október 16., vasárnap

Gyűjtöm az emlékeket, kiszolgálom az időt, és gyűjtöm a bátorságot, hogy lendülhessek előbb. Napokat számolok, dekára három évet, minden csak  másolat lett és azt súgom magamnak, hogy mindenből elég lett. Minden reggel meghalok, aztán egész nap kísértem magam, magamra gondolok más helyett is, és úgy értem magam, ha van. Szenvedni, szenvedni, végül szenvedni kell, arra meg ott van a hubertus, naponta másfél liter, plusz még a mások némasága és hogy semminek nincsen ára.

2016. október 13., csütörtök

2016. augusztus 17., szerda

Hányszor mondja az ember, hogy így szeretlek meg úgy, aztán döbben, hogy saját szívéből nem is vezet kiút, mert amit rég útnak látott, az sosem volt elég, és ha kitárta csapzott szárnyait akkor szilánkra tört az ég, ahogy másban is maga hiányát tudja csak végtelennek, becsukott szemmel is látja, hogy akik jönnek is mennek.

2016. augusztus 5., péntek

Falu végén lebensmittel
engem is az ördög vitt el
akciós a hús, a lélek
mindegyikből kettőt kérek

2016. augusztus 4., csütörtök

Megtagadom, de várom
elszaladnék ha jönne
buta vagyok, kiabálok
úgyis megöl a csöndje

Ha nincsen is kitalálom
ahogy jön és nevetve
cukros kis hajnali álom
sót hint bele a sebbe

2016. augusztus 2., kedd

Az első kamaszkori szerelmem a Gál Rózsa volt, félig-meddig balladai név. Beteljesületlen, ahogy általában a valamire való szerelmek tudnak csak lenni. A meg nem történt dolgok a maguk meg nem történtségében kikezdhetetlenül szépek. Idősebb volt nálam, vagy két-három évvel. Az 15 évesen egy emberöltő. A Gál Rózsa a telepi csövesekkel lógott. Én féltem a csövesektől, de igazából olyan akartam lenni mint ők. Design csövesek voltak inkább, volt szimatszatyruk, matrózcsíkos polójuk, csőnadrágjuk, alföldi papucsuk és babos kendőjük, bélást tarháltak a centrum előtt, a szüleik többnyire boldogtalanok voltak. A Gál Rózsát én úgy láttam a legtöbbször, hogy nem is megy az Esztergomi út járdáján, hanem a fölötte lebeg valami megmagyarázhatatlan oknál fogva. Mindenféle fajankókkal járt, durva lelkűekkel, akik ha nem volt jelen, intim részletekkel traktálták a hozzám hasonlóan szexualitásuk vakvágányán veszteglőket. Nehezen bírta az én habos-babos lelkem az ilyesmit. Mivel már elég sok fajankónak megvolt a Rózsa, nem volt alaptalan abban reménykednem, hogy a nagyszámok törvénye alapján majd nekem is meg lesz, bár nem igazán értettem én azt, hogy mi a hogy meglenni. De majd egyszer két méterre leszek tőle, vagy megkérdezi az időt, és én majd azt mondom, nem tudom, mert nincsen órám. És akkor kettőnk dolgát én már betetőzöttnek tekintettem volna. Tényleg nem akartam sokat. Mondjuk ehhez az kellett volna, hogy ha megjelenik akkor én különböző gombócokkal a különböző testrészeimen ne meneküljek az utca másik oldalára. Olybá tűnik, hogy én a Gál Rózsánál csak egy dolgot szerettem jobban széles e világon, mégpedig a Gál Rózsától félni. A telepi gyerekek társadalma dettó olyan volt mint a szüleiké, folyton másokkal foglalkoztak, mindig azzal aki nem volt jelen. Így akaratom ellenére nyomon követhettem, hogy  Gál Rózsa kivel szájrapuszizott a Nyúl dombon. Na persze, ha véletlenül én is ott lettem volna és történetesen focizok akkor ilyesmire nem lett volna ideje, mert a kezdősebbbeségem, brilliáns labdabiztosságom, lövőerőm a mindenféle szájrapuszikról elterelték volna a figyelmét az egészen bizonyos. De ilyen soha nem történt, mert amikor ők itták a dianás borsósszeszt a Nyúl dombon én oda nem merészkedtem. Csak a meséket hallgattam egyvégétében a szájrapuszikról, amik néha félig igazak voltak, de ha akartam teljesen alaptalanok. A legfőbb pletykás a Boros volt. A Boros budha szerű gyerek volt. Testalkata erősen determinált, hiszen a hentesbolt fölötti lakásban laktak. Az egész család budha volt, az anyjukat kivéve, az apró és szép manószerű cigány asszony volt, seggig érő fekete hajjal, és a hajába mindig színes műrózsákat tűzött. A legélénkebben bennem élő emlék az az, hogy a hentesbolt kirakatán át vigyorog ki a Boros, szaftos szájjal, bele az Előd vezér semmijébe. És amikor odaérek a kirakathoz az ő arca, az én tükröződő arcom összekeveredik a kirakat üvegén, az ő hülye vigyorgása, meg az én szomorúságom egy pillanatképen. És az egész olyan mulatságos volt, hogy a szomorúságom mögött én is elkezdtem vigyorogni, éppen olyan idiótán mint ő.
A Gál Rózsát, 30 éve nem láttam már, de ma megint, az állomáson. Nagy fara lett, de jól áll neki. Ízléstelenül öltözik, és hatalmas színes ornamentikás körmei vannak, amit én nagyon utálok. A szája enyhén lefelé ívelt, ez általában a szép nőkre igaz, és ad is valami arisztokratikus gőgöt az arcuknak. A szeme is olyan mint régen, csillog még, de már látni benne az időt és azt hogy az az idő véges. Már nem tudnék félni tőle.

2016. július 21., csütörtök

Helyzet van

Tisztelt érdeklődők. Ezúton közlöm, hogy az úr 2004-ik esztendejének áprilisában, annak is első napján, emberbontó boldogasszony havában távoztam az élők sorából. Jobb létre szenderültem, ami nem volt nehéz az összes előző létet figyelembe véve. Kérem nézzék el, hogy ilyen megkésve tudatom e tényt önökkel, de az igazságot megvallva az életminőségeben bekövetkezett változást én magam sem vettem észre, mert arcátlanul hazudtam magamnak. Hogy úgy mondjam, nem esett le a tantusz.
Lehetséges üdvözülésemmel kapcsolatosan egyelőre semmi biztatót nem tudok mondani, kérem szíves türelmüket. Minden jót kíván az árnyékvilágból a nem tudjuk ki.

2016. július 20., szerda

Néha határozott igényem támad rá, hogy elképzeljek valamit. Például azt, hogy milyen az élet nélkülem. Hogy milyen egy erkély olyankor amikor nem ülök bambán és dohányzom bele a világba. Tudom számos erkélye van a világnak amin soha nem dohányoztam, és még több olyan amin soha nem is fogok. Utóbbiak száma egyre nő. Mondom nő. Nehezemre esnek az ilyenfajta elképzelések, a végén mindig oda lyukadok ki, hogy bármit is képzelek el a halált képzelem el. Hát ilyen értelemben van igényem elképzelni bármit is. Ülök egy elképzelt erkélyen, ha valaki most látna ebben az elképzelésben azt gondolná semmit nem csinálok, csak ülök egy széken, bambán fújom ki magamból a füstöt, csúcsra járatom a tüdőt, és csak én tudom, hogy fontos dolgok dőlnek most dugába, gyávulok.

2016. július 13., szerda

Keletkezéstörténet

Feküdt a mesebeli szegénylegény, a majdani a látens királyfi a rónaságon, hanyattában szotyoládét ropogtatott, a tikkadt kopár szik között, és felköpte napraforgómag héjból  a nyáresti égre a tejutat, csillámló nyála mint megannyi csillag szikrázott abban a mély melankolikus kékben.Írnám, hogy párizsi kék, de az félre vinné a francia szak okán az egészet. Aztán kisvártatva jött is Csaba királyfi és végig lovagolt rajta, ezen nincsen mit meglepődni, ha valahol a világban keletkezik valami végig lovagolható, akkor jön Csaba királyfi és teszi a dolgát. Néha sajnálom, hogy nem én vagyok ő, mindig meg volt bennem az igény az olyan fajta komfortosságra, hogy úgy tegyem a dolgom, hogy ne kelljen gondolkodnom rajta. És akkor minden magyarnak összeszorult amije csak összeszorulhatott. Nekem momentán az öklöm, meg még ki tudja mennyi mindenem amiről még csak nem is tudok. Mit szépítsem, összeszorultam teljesen, olyan kicsire, hogy még magamat sem vettem észre. Bár azt hiszem, hogy nekem ez nem is lenne dolgom.

2016. július 8., péntek

Úgy három hete vagy hogy, gondoltam írni kéne a szerelemről, de nem követett szó szót, a lanyha belső monológokat a metrón nem nevezném lzott igyekezetnek. Azt is gondolhattam volna, hogy a szerelemnek kellene írni, valami szaftosat - ezt csak így utólag gondolom persze, de nem vagyunk beszélő viszonyban. Úgy három éve. Az már emberi idővel mérve egy kisebbfajta örökkévalóság. És persze örökké csak a valóság.
A szerelemmel az a baj, hogy abnormális, mert nélküle is meg van halva az ember, hát még tőle, utóbbi eshetőség abban különbözik, és ennek köszönhetően többen is választják, hogy boldog tudatlansággal van felpántlikázva, na de ha valaminek fel kell lennie legalább az legyen. Persze a szerelemmel meg lehet barátkozni is, szépen elvi síkra lehet terelni, és a Dögunalom nevű folyón lehajózni a deltáig. Elhúzni, mint a vadlibák. Aztán eltelt ez három hétnyi három év, vagy hogy, és az van, hogy valójában olyan mondatok jutottak csak az eszembe amiket át kellene húzni. Mint a vadlibákat. Lehet, hogy a szerelemről semmi értelmeset nem is tudok mondani? Ha így van, akkor már csak nagyon kevés választja el attól, hogy ne is legyen. Olykor úgy érzem, hogy talán én vagyok a választék. Ez azért elég nagyképűen hangzik.

2016. június 25., szombat

Mondatok amiket soha senkinek nem szabadna leírni


Virágzik a hársfa, 20%-al sárga lenor illatúbbak az éjszakáim.

Halvány dunszt

Van egy képem. Bennem van, bent a fejemben, a körömágyamban, a májamban, a tomporomban, a hajamban, a lapockámban, a nyelvem hegyén, a csuklyás izmomban, a mellékvesémben, a szaruhártyámban, a fülem mögött a kis polcon. Át vagyok itatva a képpel, nehéz és ólmos vagyok tőle. Minden reggel ezt kell néznem. (Szegény ingázó panaszai) Lüktet. Most nyár van, a kép most hasonlít a legjobban önmagára, de már önmagával sem azonos. Jelentéséből fájón kiüresedett. Alhasból hunyorítok, de minden igyekezet hiába, olyankor kitetszik, hogy e kép eképp csak önmaga hiánya. De hogy ezt a képet én hogy tudom szeretni azt érteni vélem. A kedvenc szomorúságom hol gombostű hegyére tűzött fényes bogár, hol pedig már csak maga a fénylés, without bogár.


Kresenyák-Hadoba Látencia, na most ő egy sorsmanikűrös. Az ember elmegy hozzá, viszi, cipeli magával a sorsát is, ő megragadja a sors kezét, megreszelgeti a körmöket amitől lesz szíves kevébé sértő lenni tulajdonosa számára, a processzus végeztével ad egy kis csillogást az egésznek, hogy az illető sors közvetlen környezete is kedvére gyönyörködhessék és a kuncsaft a sorsával egyetemben elégedetten távozik.
Jól megy a vállalkozása, tervezi is, hogy céget alapít Isten lába néven.

2016. június 24., péntek

Nos, hogy mi is a valóság - kezdte mondókáját Dr. Brüedelbach a "Hűlt helyek" szimpóziumon - azt senki sem tudja. És ezzel a lendülettel szerte is foszlott ott a pulpitus mögött. Hiba lenne azt gondolni, hogy ebben csak Dr. Brüedelbachnak vagy csak a valóságnak van szerepe. Leginkább a mindenféle hiányzásoknak, a hiányoknak vannak ilyen szerepei, azok hajlamosítanak kezdetben részleges, majd ezt követően végleges szertefoszlásra. De azt már sose tudjuk meg, hogy mikor mi. Meredjünk a levegőbe, lélegezzünk egyenletesen szájon át, és gondoljunk arra, hogy meredésünk tárgya, noha most semmi, de valaha azért volt valami. Hűlt hely, ha más nem is.

2016. június 23., csütörtök

A mai napon Özv. Soponyai Árpádné, (született Csokrétás Hortenzia) honfitársunk új világcsúcsot állított fel a József Attila lakótelepen. 1 óra 34 perces rekord idő alatt tette meg a József Attila lakótelep 121. és a helyi CBA közötti távot, ezzel megelőzve a korábbi csúcstartó, a venezuelai Juanita Vasquez-t, Gyakorlatában olyan nehézségi elemek is szerepeltek mint magas lépcsőjű Ikaruszra szállás gurulós szatyorral, valamint akciós Csibe far-hát beszerzése és annak fridzsiderbe juttatása. Gyakorlatát több nemzetközi sajtóorgánum is elismerően méltatta. Innen is gratulálunk neki. Zia-Zia Hortenzia.