2008. június 25., szerda

Én egy optimista beteg vagyok, vagy fehérvérsejt, vagy chron. de én akkor is látom a vényt az sztk végén.

2008. június 23., hétfő

Azt hittem majd megszokom idővel. Azt, hogy a mellettem lévő szobába küldök e-mailt, és onnan kapok. Hogy megszokom a hülye szófordulataimat, a hülye szófordulatait. A munka frontjára ilyenkor meglehetős érzékeny leszek, nincs az a nap olaj amivel le lehetne mosni rólam amit a gondolat ír ki rá erre, amit az arcomnak kell nevezzek. Azt hittem megszokom majd a ventillátort, a obis laminálton megtapadok egyszer csak, alám jön a helyem, ha éppen nem találom.
Azt hittem, hogy meg fogom szokni idővel, azt ahogy elmennek és egyáltalán nem jönnek vissza, hogy az egyik hirtelen tragikusággal öregszik, betegszik, a másik az váltja az arculatát, mobiltarifát folyószámlát, fordítja a Pált. Már minden és mindenki. Azért nincsen tapadás, mert nincsen se közös többszörös, se személyes kevesebbszeres, se erő, se akarat, se hon, csak hónaljszag. Olyan ez az egész, mint ha obi lamináltra lenne építve az egész kóceráj. Aztán pedig az volt hazudva még régen, hogy sziklára van. Én meg azt hittem megszokom. Nem a vihart, az imbolygást. Magamnak.

2008. június 18., szerda

Gyűlöltük a Maszlavér Kingát. A jobb kezét sose egyenesítette ki. Mindig be volt könyéknél hajtva, csak néha feldkezett el róla és olyankor kiegyenesítette. Akkor lehetett látni az alakját tekintve Magyarországra emlékeztető anyajegyet, májfoltot látni. És olyankor azért gyűlöltük, mert azt láttuk, hogyan csúfítja el. De nem a foltot gyűlöltük, hanem az egész Maszlavér Kingát, mindenestől. Ha be volt hajlítva a karja mindig csak azt vártuk, hogy feledkezzen el magáról, felejtse el azt a foltot és mi megint láthassuk és undorodhassunk tőle megint. És biztos ezért is, de a Maszlavér Kinga keveset beszélt, és semmi oka nem volt arra, hogy közénk jöjjön, mert csak megaláztatást tudtunk neki adni,de ő mégis jött. Mindig jött és mi mindig undorotunk, és mindig úgy tudtunk undorodni, mintha csak először undorodnánk. Mindig először. A Maszlavér Kinga könyökhajlata ki tudta zökkenteni az időt, megeshetett mindig ugyanaz, először. Talán ez magyarázza, hogy nekünk is igényünk volt rá, magára, a könyökhajlatára és a Magyarország alakú foltra. A Maszlavér olyan felnőtt lett aki mindent lenyel, a szájában meg minden reggel ott nevelődik már a másnapi keserűség. Megtanulta előre tekerni az időt, legalább magának, ha már nekünk nem volt képes. Így lettünk mi olyanok - a Maszlavér Kinga miatt - akik mindig azt akarják, hogy mindig minden ismétlődjön, de mégis először legyen mindig. Sok év után elkezdett az a májfolt növekedni a könyökhajlatán, alig észrevehetően.
Most 61 vármegyényél jár. Azt mondja, most már megvárja azt a hármat, de aztán tényleg elmegy bőrgyógyászhoz, hogy szedjék le, vagy fessék be kékre, esetleg tetováljanak köré csillagokat, de neki már elege van a könyökhajlatából egy életre.
Az ember legugolt és 20 nagy levegőt kellett vennie a száján, olyan nagyot amekkorát tüdővel csak bírt és nagyon lassan kellett kifújni, orron át. A huszadik után felállt, ekkor már valaki mögötte állt, átkulcsolta karjaival a mellkasánál, felemelte és kicsit hátra feszítette a testét. És ilyenkor elájult akit felemeltek. Eldőlt a füvön, délelőtt, amikor a vasárnapi pörköltszaft gőzei már elkezdtek az ablakokon át kimerészkedni a Zalka Máté térre, bele a nagy kollektív tudatmódosult infantikommunizmusunkba. Akkor még egy volt nekünk a párttal a néppel az utunk. Most is az, csak hát nem tudunk róla, két onlájn banking után, hamar elfelejtkezik ilyesmikről a magunkfajta.
Azon az elég régi nyáron, aminek az összes beton pinpong asztaláról, ha nem is azonosan, de egyidejüleg kezdett pattogzani a festék nagyon ment ez, ezt szerettük legjobban játszani. Ájulósdit.
Ha akarom, ha nem, welness úttörőnek lenni jó, és le vannak szarva a mókusok, akik ugye akkor tájt elég jó társadalmi rangra tettek szert, mert minket akkor a legjobban az ájulás érdekelt, annyira hogy a mókusokat is leájultattuk volna a fáról. A legjobban a Smiczmüller Tibi ájult, az ő ájulása jelentette a legtöbb esztétikai izgalmat a Zalka Máté téren. A Smiczmüller feje az ájulás előtt irreálisan vörös lett, és biztos azért mert nem akart igaziból elájulni sokáig tántorgott a végső összerogyás előtt. Aztán köré ültünk és vártuk, hogy magához térjen.
A magukhoz térők, a néhány másodperces ájulatok után abban megegyeztek, hogy mind azt tudakolta, hogy mi történt addig, amíg ő valahol távol, de legalább is az öntudathoz lépest definiálhatatlan helyen tartózkodott. És olyankor mondtuk, hogy találtunk a Maszlavér Kingán egy olyan anyajegyet, a könyökhajlatban, ami egyrészt magyarországot formáz, másrészt fontolóra vesszük, hogy ennek tudatában méltónak találjuk e arra, hogy lehessen közös nevezőnk vele, mert baromi undorító. Az ájulósdit tán sose hagyjuk abba, ha nem adódott volna az az eset, hogy a Smiczmüller ott fekszik aléltan a verébszaros füvön, ugyanekkor az apja hangja hallattszott, - jellegzetesen második emeleti lakótelepi orgánum - amint az üvölti, hogy Tiiiibiiii, megtaláltam az ellenőrződet, a büdös kurva anyádat (lehet, hogy a büdös helyett tetvest mondott). És akkor néhány másodperc múlva magához tért a Smiczmüller, és mi szerettük volna inkább, ha sose tér magához, mert tudtuk, hogy meg fogja kérdezni, és meg is megkérdezte tőlünk, hogy mi történt az idő alatt míg ő távol volt. És mi megmondtuk. És akkor a Smiczmüllernek olyan vörös lett a feje, mintha nem 20 hanem 200 nagyon mély levegőt vett volna, aztán elindult a lépcsőház fele, de már nem ért oda, félúton elájult megint.
Láttam a Smiczmüllert néhány éve, gengszter lett belőle, nagy izma, vastag aranylánca van és hidrogénbe buktatott fejű nője. Rászokott az ájulásra.

2008. június 13., péntek

Hosszan elnyúlik az ami megtett és egyre rövidül ami még hátra. Hevültségnek tűnik olykor, aztán az orvos azt mondja: nátha. Ingermaraton, hol fürdőkád, hol pocsolya, és van mikor Balaton. Döngenek a képlegyek, hogy képen döngni nem lehet, mert mindig van, egy képbéka, egy képgólya, akinek félig festett a béklyója, így létbeni ütközésekre alkalmakat adván, és ha ők nincsenek, akkor meg festődik egy patkány. A háttérben nehány millió fa, amire azt mondják, hogy erdő. Már most azt a fejszét álmodja mind, amit akkor fog amikor felnő. Alám fekszik egy szép rét, én meg fölé görnyedek kétrét. Végképp e táj.

2008. június 12., csütörtök

2008. június 9., hétfő

A nappaliban egy telefon, kérek egy melléket, hallgatom a kis éji zenét. Végtelenített várakozásom van, ez lenne maga a kór, szövődménye: Mozart allergia. Dr XY egy kitalált személy, naponta találódnak ki ilyenek, van számuk, mellékük, diplomájuk, csak ők maguk nem léteznek. Nyomjak meg gombokat, katt - fetéve, ha, amennyiben, az Ön az én. A várólista adja a másikat. Nehezemre esik az ülés, majd ne kínáljon már hellyel, ha odáig jutunk, elfütyülöm a kis éjit, hálafüttynek, bele a zsebébe.
Ez itt kicsiben hasonlít ám arra, ami az ott máshol nagyban. Kapaszkodi egy telefonkagylóba, nincsen mellék, nincsen doktor, polifon Mozart van végtelenítve, meg én van ami Ön, meg van az a doktor aki nincs. És van az értelmetlen várakozás, kis éji zene nagyra nőtt nappal.

2008. június 2., hétfő

Kínzó kérdés, hogy mi lett végül Brunner gyűrűsujjának utolsó ujjpercével, amit levágott a hintalánc 30 éve. Annyira levágta, hogy a napköziben még technocol rapiddal se tudtuk visszaragasztani.
A sikertelen újraegyesítés után nem foglalkoztam se vele, se a leszakadt ujjpercével. Már akkor nehezen tűrtem a kudarcokat. Mert hogy Brunner ujja nem ragadt vissza nem ellenemre, de ellenem való volt. És most egy tömöttbuszos reggelen nekem jön Brunner meg a testi fogyatéka, bele a képembe és még azon is túl. Nincs ujj a nap alatt, már az sincs. Nem esik nehezemre elgondolni, hogy amikor minden ragasztásunk ellenére kiderült a baleset, akkor csak kérdeztek valamit, hogy hát mégis édes fiam, egy ujjperccel kevesebbel értél haza, mint amennyivel elmentél, ráadásul nem tudjuk nem észre venni, hogy természetellenesen tartod a leveseskanalat. És, hogy én biztos valami olyat mondtam volna, hogy a padban felejtettem, de holnap majd hozom, és néztem volna, ahogy a vércseppek a húsleves zsírfoltjaival elkeverednek. Hogy van egyesülés, még ha nem is teljesen úgy ahogy az eleve el volt tervelve, techocol rapid által. Azt viszont nem tudom elgondolni, hogy a Brunner mit mondhatott. Hogy voltunk-e említve, ahogy két egész tubust rápazaroltunk, mindhiába.
Most valahol a nagy világban van egy apró kis csont, a Brunnerból egy darab, és akkor olyan hatalmasnak tud tűnni mások relatív halhatatlansága. Még nem öröklét az övé, de már láthatni, hogy oda tart.