2010. szeptember 6., hétfő

Az esti vonatok mindig zsúfoltak, nagy és szabad az ország,  sok benne az ember, aztán az ából-bébe vallás bolygója ez, nem a nyughatásé. Akik ülnek azok már régen alszanak, akiknek nem jutott hely azok állnak és álmodnak. Az állók szemérmesen kiröhögik az ülő alvókat, ahogy lassan leesik az álluk és azzá vállnak amik, romlandó hússá. Az állók mindig megvetően nézik ezeket, nézik ahogy a levegő is megy az ott ülőkben ából bébe, ahogy a nyál összegyűlik az ülők  nyelveinek a hegyén, a bőr hajlataiban az izzadság tart nagygyűlést. A kutyák, a macskák, de még a hüllők is megszépülnek alvás közben, csak az ember válik szerves tömeggé. Az ülők fejei fölött gurulós bőröndjeik is alszanak, azok is rondák, olyanok vannak ezekre írva, hogy Paris és London és Rome, hogy I'm sexbomb, meg hogy Pretty Woman, a bőröndjük az ő twitterük, egy permanens világnagy-sms. Azon és abban hordják a vágyaikat, és azért kell kerék rá, mert már olyan nehéz, hogy az kézzel azt elbírni nem lehet. Folyton ezeket vonszolják maguk után, mások persze elbotlanak Párizsban, Londonban, Rómában, átesnek az ő vállalt szexbombaságukon pitiwumenségükön, de a kezük mint ha hozzá lenne ragadva a fogantyúhoz, nem tudják már elengedni. Mint ahogy az állók keze is hozzá van ragadva a kapaszkodókhoz. Az álomigazgatás is aluszik. Az á és a b is álmodva van, csak a megtett út ami igaz. A világnak már vége van, csak azért nem hiszik el a szemüknek, mert még nem mondta be a tévé.